1. The begining

(Dora szemszöge)

A telefonom csörgésére tértem magamhoz. Összeszűkült szemekkel nyúltam a laptop mellett fekvő tárgyért. Hunyorogva néztem a kijelzőre, amin egy emlékeztető villogott.

„NE FELEJTSD EL! Em ma érkezik meg! Menj ki érte a reptérre!”

Amint kiléptem az emlékeztetőből, az órára pillantottam, ami hét órát mutatott. Sután tettem le a telefont és a hajamba túrtam. Fájt a hátam, az egész éjszakát a székembe töltöttem. Szerencsére nem volt semmi dolgunk éjjel! Az asztal alatt megmozgattam elgémberedett végtagjaimat, és felálltam. A köpeny egy kicsit érdekes festett rajtam, de nem fordítottam nagy jelentőséget neki. A tetoszkópomat a nyakamba akasztottam. A jobb zsebemből előhalásztam a hajgumimat és összefogtam lófarokba a hajam. Egy ásítás közepette indultam neki az ügyeletem utolsó órájának. Amint kitártam az ajtót, hunyorogni kezdtem, mintha 1000000wattos fényszóróval világítottak volna a szemembe. A félhomályba burkolózott irodám után, ez maga volt a kivilágított színpad.
Ahogy haladtam a folyosón az életmentő kávé felé a kantinba, hangokat hallottam a folyosó végéről.
- Dr. Röhm! – kiabált utána egy női hang – Dr. Röhm! – szólt még egyszer mire megálltam és bevártam az utánam loholó nővért.
- Igen? – kérdeztem halkan, nehezen ment még a beszéd.
- Közúti baleset történt, két könnyű és egy súlyosabb sérültet hoznak perceken belül! - hadarta el, és már tudtam, hogy letehetek a reggeli kávémról.
- Mennyire súlyos sérült? – kérdeztem a még mindig lihegő nővért.
- Belsővérzés, borda- és medencecsonttörés. Eszméleténél van, a mentősök szerint stabilak az életjelei. – válaszolta és közben a földszintre indultunk.
A földszinten már előkészültek a mentők fogadására. Perceken belül befutottak a három sérülttel. A belsővérzéses sérült, időközben eszméletét vesztette, és gyengültek az életjelei a törött bordák valószínűleg megsértették a tüdőlebenyét. Egyenesen a műtőbe toltuk, és egy órán keresztül az életéért küzdöttünk. De sikerült megmenteni az életét.

Már a bemosakodóban távolítottam el magamról a műtét nyomait, amikor nyílt az ajtó.
- Szép jó reggelt kollegina! – hallottam meg a mély ismerős hangot.
- Szia Erik! – köszöntem egy kis műmosollyal a számon – Mondd, hogy te váltassz! – néztem rá.
- Én váltalak szépségem! És gratulálok a műtéthez! – vigyorgott a csap mellett állva.
- Sebész vagyok, ez a dolgom! – néztem rá közömbösen és hosszasan folyattam a meleg vizet kezeimre – Sikerült megmentenünk egy ember életét! Ehhez nem kell gratulálni, ez a dolgom napi, mint nap. – néztem rá, és elzártam a csapot. A törölközőért nyúltam volna, ám az már Erik kezei között lógott. Kérdőn néztem rá, mire felém nyújtotta.
- Miért vagy ilyen harapós kedvedben? – vigyorgott rám, és közelebb lépett hozzám, szinte satuként fogott közre a mosdó és Erik. Kezeivel megtámaszkodott a két oldalamon.
- Nem vagyok harapós kedvemben – néztem rá és kibújtam a karja alatt majd megtöröltem a kezeimet – De most már megyek! - adtam vissza neki a törölközőt, mire Erik kikosarazott képpel nézett rám – Szép napot kolléga! – vigyorogtam rá, majd a kilincsért nyúltam. Minél hamarabb távolabb akartam kerülni, ettől a levakarhatatlan pasitól. Amióta a kórházba került, lépten-nyomon belé botlok. Már vagy ezerszer küldtem el őt melegebb éghajlatra, de még mindig nem értett a szép szóból.

Miután faképnél hagytam azt a bájgunárt, egyenes a kantinba mentem a jól megérdemelt kávémért. Szinte reszkető kezekkel vettem a pultostól el a csészét, és rögtön nagyot kortyoltam, aminek majdnem meglett az átka is. Kishíján a szép kék műtős ruhámon landolt a pohár teljes tartalma. Mielőtt még tényleg bekövetkezett volna, lerogytam az egyik közeli asztalhoz, és szinte üres fejjel ittam meg a fekete italt. A pár perces élet élvezés után, egyenesen az irodám felé vettem az irányt. Magam után kulcsra zártam az ajtóm, és végre levethettem magamról a műtét óta rajtam levő ruhát. Belebújtam a fekete farmerembe, magamra kaptam az ingem, a fekete tűsarkúmat és megkerestem a táskám. Gyorsan körbenéztem az asztalomon, hogy nehogy valamit itt is felejtsek. Két hétig a kórház környékére sem jövök, szóval nem szándékoztam semmilyen létszükségletemhez fontos dolgot szerencsésen az irodámban hagyni. Belesöpörtem pár dolgot a táskámba, telefonomat a zsebembe süllyesztettem, míg laptopomat szépen elraktam a külön táskájába és a vállamra akasztottam. Utoljára végignéztem a helyiségen és miután meggyőződtem róla, hogy semmi sem maradt itt, kiléptem a folyosóra.

Az ajtón kilépve a hét ágra sütő Nap fogadott, szemeim elé bigyesztettem a napszemüvegemet, és egyenesen a parkoló felé vettem az irányt. A meleg sugarak csak nyaldosták a bőrömet, szinte felért egy vitaminbombával. A kocsiban ülve egy kicsit elkalandoztam. Egy homokos tengerpartra képzeltem magam, ahol egy koktél társaságában napozom. De hirtelen a kép mellé a drága barátnőm hangja párosult.

- „Szia! – visított bele a telefonba, mint egy tizenöt éves.
- Szia drága! Rég beszéltünk! – üdvözöltem a barátnőmet, a telefont a vállam és a fülem között próbáltam megtartani miközben a leveleimet bontogattam.
- Na mizu? – kérdezte izgatottan, és láttam magam előtt, hogy fülig ér a szája.
- Meló van! – húztam el a számat – És veled?
- Ajj, ne is kérdezd! – kuncogott egyet és belekezdett a pasis ügyek mesélésébe. Mesélt valami Ricről, Pabloról, Juanról meg még az isten tudja, hogy milyen nevű pasikról. De mire végzett a sorolással én jöttem – Na és neked pasi?
- Szerinted? – kérdeztem vissza egykedvűen.
- És az-az Erik? – a neve hallatán szinte majd felfordult a gyomrom.
- Erik? – kérdeztem hitetlenkedve – Az egy idióta! – fújtam egyet.
- Na? Azért egy éjszakára sem lenne jó?
- Hülye vagy? Dehogy!Amúgy, mikor is jössz végre haza? – tereltem el a témát.
- Hát épp ezért hívtalak, is! Július elején kapok szabit. Szóval mi lenne, ha elugranánk csak mi valahova? – kérdezte izgatottan.
- Na ez jó hír, hova menjünk!? – csillant fel a szemem.
- Síelni! – mondta.
- Mi? – kérdeztem letörten – Síelni? Nyáron?
- Aha, jó rég voltunk már!
- Ajj Em, én valami meleg, homokos tengerpartra gondoltam. – mondtam lebigyesztett szájjal.
- Jaj csajos, én már le is foglaltam egy kétszemélyes szobát Gstadd-ba a te nevedre. De hiszen te is szeretsz síelni, ja és snowboardozni! – mondta vidáman.
- Igen, szeretek, de csakis télen! Az istenért, nyár van! – buktam ki.
- Jól van, jól van! Majd kárpótollak! – mondta bűnbánóan, de tudta, hogy nyert ügye van
- Rendben! De szavadon foglak! – nevettem el magam – De még a szabimat is meg kell beszélnem! – húztam el a számat ismét.
- Oké, július 3-án megyek haza! Na de most mennem kell! Addig még majd beszélünk! Jó légy csajszi! – köszönt el.
- Rendben! Te is jó légy, és semmi jót ne halljak rólad. – nevettem el magam majd végül megszakadt a vonal.”

Ahogy visszatértem a jelenbe, a műszerfalra pillantottam, az óra 8 óra 55percet mutatott. Egy kicsit elbambultam. Gyújtás adtam, és kihajtottam a parkolóból. Otthon várt ezer meg egy levél. De kedvem nem volt hozzájuk, így csak ledobtam az asztalra az összeset. Lepakoltam a táskáimat és egyenes a fürdőbe mentem. Vettem egy jó hideg vizes zuhanyt, hogy el ne aludjak a nap folyamán. Mikor végeztem magam köré csavartam egy törölközőt és a hálóba mentem. Előkotortam egy nagy bőröndöt és egy nagyobb kézitáskát. Szépen bepakoltam két hétre való ruhát. A kényelmestől, a csinosig mindenfajtát. Még a síruhámat is sikerült belepakolnom az amúgy is teli pakolt bőröndbe. Sikereset összehúztam a cipzárt és megszabadultam a törölközőtől. Magamra kaptam egy mackónacit, egy pólót és a garázsba mentem. A szekrényből előszedtem a két pár sílécet és a snowboardot. Miután mindennel elkészültem, a testi örömökre is szántam egy kis időt, és összedobtam egy gyors ebédet. Emma gépe négykor indult, addig én kicsit lepihentem, mert hosszú volt az ügyelet, sőt az út is hosszú lesz, amit este kell megtennem.

(Emma szemszöge)

Gyönyörű napra ébredtünk, a nap már javában sütött mikor végre sikerült kinyitni a szemeimet. Ez volt az első nap a két hétig tartó szabadságomból. Nem is tudom mikor aludtam tíz órát egyhuzamban. Mióta Valenciába költöztem, csak hajtottam, hogy mindenkinek megmutassam, mennyire jó vagyok abban, amit csinálok. Fárasztó volt, de megérte. Sikerült az egyik legsikeresebb újságíróvá válnom, egy helyi lapnál a 20minutosnál dolgoztam. De ma két év után újra visszatérek Svájcba, s nem csak két vagy három napra, hanem egészen két hétig. A bőröndjeimet már tegnap este becsomagoltam, hiszen délután négykor indult a gépem, addig pedig még be kell ugranom a szerkesztőségbe, hogy elhozzak néhány olyan dolgot, amit sikeresen tegnap ott felejtettem és feltétlenül szükségem lesz rá a nyaralás során.
Egykor indultam el otthonról, azért hogy időben kiérjek a repülőtérre. Az út fél óra volt a szerkesztőségig. Ott a szokásos helyemre leparkoltam a kocsit, majd egyenesen az irodába indultam. A liftben összefutottam pár kollégával, akik mind kéz és lábtörés mentes nyaralást kívántak nekem. Épp végeztem az irodámban mikor kopogtattak az ajtón. Oda pillantottam és a főnököm volt az:
- Szia Emma, örülök hogy még itt talállak, mert mondanom kell valamit! - lépett be, s becsukta az ajtót.
- Szia Pablo. Mondd! De ugye nem azt, hogy mégsem engedsz el nyaralni, mert akkor bele se kezdj. - mondtam, mert már abban, hogy becsukta az ajtót, valami rosszat sejtettem.
- Nem dehogy is, mehetsz nyugodtan. Szimplán arra szeretnélek megkérni, hogy a telefonod legyen bekapcsolva vagy minden nap nézd meg az e-maileidet mert kaptunk egy fülest, hogy bizonyos emberek is ott lesznek, s ha ez beigazolódik, akkor te leszel a legközelebb, akit tudunk ugrasztani. - mosolygott.
- Na nem ezt nem vállalom, én nem dolgozni megyek hanem pihenni, te mit szólnál ha a nyaralásod ideje alatt felhívnálak hogy ott van XY és csinálj vele egy interjút azonnal! - kérdeztem vissza és fölvontam a szemöldököm.
- Kérlek, te vagy az egyik legjobb a cégnél, másra ezt soha nem bíznám. - kezdett el hízelegni, de mivel én csak a fejemet ráztam még hozzátette - Kérlek! Különben oda kell küldenem, tudod kit. Őt pedig biztosan nem szeretnéd, a közeledben tudni mikor éppen nyaralsz! - kezdett el fenyegetni.
- Na jó vállalom, de csak hogy tisztázzuk, nem lesz az hogy minden nap hívsz hogy most ezzel vagy azzal csináljak meg valamit, ezt az egyet megcsinálom neked de utána békén hagysz míg vissza nem jövök. Oké? - adtam be a derekam. Inkább megcsinálom, csak ne küldje oda azt az idegesítő kis fruskát.
- Persze csak ez az egy. Köszönöm szépen. Na akkor hagylak is nehogy lekésd a végén a gépedet. Jó pihenést. Akkor majd hívlak. - köszönt el s az ajtóhoz lépett.
- Amúgy kivel kell interjút csinálnom, ugyanis azt nem mondtad még el? - kérdeztem mire ő megfordult, s csak mosolygott.
- Hát egyelőre nem árulhatom el, de ígérem, időben megtudod. - kacsintott egyet és becsukta maga mögött az ajtót.
- Rendben, szia! – válaszoltam, de már csak magamnak. Gyorsan berántottam még a hiányzó dolgokat a táskámba és elindultam.

Miközben araszolva haladtam a repülőtér felé, akadt egy jó ötletem, elővettem a telefonom és tárcsáztam.
- Szia Dor! - köszöntem bele a telefonba, a legszomorúbb hangomon.
- Szia Emma. Mi a baj? - kérdezett rögtön vissza.
- Van egy kis gond. - kezdtem bele a mondókámba.
- Micsoda? Ugye nem az, hogy mégse jössz? - kezdett el rögtön faggatni.
- Hát az a helyzet, hogy a főnököm kiosztott még egy munkát, amit muszáj megcsinálnom. - húztam az agyát.
- Ne már, hiszen megígérted, hogy jössz. Basszus már mindent elintéztem! - kezdett benne fölmenni a pumpa.
- Azt egy szóval se mondtam, hogy nem megyek, csak hogy dolgoznom kell. - vigyorogtam.
- De az azt jelenti, hogy nem jössz! - hallatszott a haragos válasz.
- Nem pont. Mert ott kell majd dolgoznom, kaptam valami titkos munkát. - mondtam, s már hallottam is a választ a fejemben.
- Te kis szemét, most jól felhúztál feleslegesen Direkt csináltad mi? Ha ide érsz, még visszakapod! – mondta, de már ő is vigyorgott.
- Gondoltam, na jó leteszem mert lassan megérkezek a reptérre akkor majd ott találkozunk. Addig is légy jó. Szia, puszi. - köszöntem el.
- Szia!- köszönt el kedves barátnőm is, s én lenyomtam a telefont.
Kerestem egy parkolóhelyet, kivettem a bőröndjeim, lezártam a kocsit és elindultam. A jegyemet lefoglaltam és mivel már ki is volt fizetve csak át kellett vennem. Ezek után leadtam a nagyobb táskákat és a kapu felé indultam. A gép fél órás késéssel indult el. Az úton sikerült elaludnom, pedig úgy terveztem, hogy olvasni fogok.

(Dora szemszöge)

Hatkor indultam a reptérre Emma elé. Múlt héten majdnem minden nap felhívott, hogy mennyire várja már az egész sítúrát, mert már túlságosan melege van Valenciába. Én csak mindig nevettem rajta, hiszen én inkább vágytam volna valami napsütéses tengerpartra, de Emma hajthatatlan volt. Végül is, a síelés mellett maradtam, jó tesz majd a friss hegyi levegő.
Negyed hét körül érkezett meg a spanyol légitársaság járata Svájc legnagyobb repterére, ami Zürichtől körülbelül nyolc kilométerre található.
Izgatottan járkáltam az ötös kapunál fel és alá. Az emberek hömpölyögtek kifele, de a drága barátnőmet sehol sem láttam. Mint mindig most is utolsóként libbent ki a váróterembe. Örömmel vettetünk magunkat egymás nyakába. Jó volt látni az én ribimet, röpke négy hónap után.
- Jaj csajos, jó téged látni! – suttogta a fülembe Em – Ezer éve nem láttuk egymást!
- Azért nem ezer éve, de tény hogy jó, hogy végre hazataláltál! – szorítottam magamhoz.
- Olyan jó itthon lenni végre! El sem tudod hinni, hogy mennyire melegem van már Valenciába! – mondta vigyorogva, amikor elengedtünk egymást és látványosan meglegyezte magát.
- Muszáj ezt? – néztem rá durcásan - Én itt „fagyoskodom” te meg jól érzed magad! – nyújtottam felé a nyelvem.
- Na de doktornő, hogy viselkedik? – vigyorgott rám és az időközben megérkezett bőröndjeiért nyúlt.
- Na, mielőtt felszállok egy Hawaii-ra tartó gépre, és emellett még elszállítják a kocsimat is, siessünk! – húztam a kijárat fele, mert a tilosban parkoltam.
- Mikor indulunk? – kérdezte izgatottan mikor kiléptünk a fotocellás ajtón négy bőrönd társaságában.
- Hazamegyünk, összeszedjük a cuccaimat, és indulunk is! – fintorogtam és kinyitottam az autót, már előre vacogtak a fogaim, ahogy a havas hegycsúcsokra gondoltam.

Késő este érkeztünk meg Gstaad-ba, a Berni-Alpok legfelkapottabb luxus sífalujába. Em már alig várta, hogy megérkezzünk a hotelhez. Elég lassan haladt a forgalom, nem értettem az egészet. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ember lesz majd a nyár közepén a svájci síparadicsomban! A Hotel Palace in Gstaad előtt hatalmas tömeg várakozott. Szinte az egész úttestet elfoglalta a nagy tömeg, akik egy hatalmas fekete buszt álltak körbe, amiből folyamatosan szálltak le emberek. Idegesen tapostam a fékbe és vártam, hogy átjussak az emberfalon. Érdeklődve tekintgettünk kifele a szélvédőn.
- Dor, mi lehet ez a sok ember? – kérdezte Em és a rengeteg embert figyelte.
- Fogalmam sincs! – ráztam meg a fejem, és idegesen doboltam a kormányon.