(Dora szemszöge)
Miután Emmát kiküldtük Iker barátjához, percek teltek el és hatalmas ajtócsapódásra lettünk figyelmesek! Emma viharzott végig a szobán, és franciául kiabált.
- J'en ai marre! – állt meg egy pillanatra.
- Pourquoi? – kérdeztem vissza franciául értetlenül.
- Il est idiot!- dobbantott egyet, és a szobája felé indult el - Eingebildeter affe!- fordult vissza és már németül beszélt.
- Ruhe! Was sagte er? – kérdeztem, de már csak a bezáródott ajtótól.
Zavartan forgattam a fejem, s végül Ikerre néztem.
- Azt hiszem, baj van! – ráncolta össze a homlokát és tűnődve tekintett a távolba.
- Hát szerintem is! – feleltem és bekötöttem a már összevarrt tenyerét – Kész is! – rögzítettem a kötést és fellélegeztem.
- Köszönöm szépen! – nézett rám csillogó barna szemeivel – Mivel hálálhatom meg? – kérdezte mosolyogva.
- Hát azzal, hogy többet nem síeltek a snowboard pályán és vigyázol a kezedre! – adtam neki a jó tanácsot.
- Oké, de én másra gondoltam! – mondta huncut mosollyal a szája szélén.
- Valóban? És mire is? – kérdeztem rá.
- Hát majd megtudod! – állt fel a kanapéról és engem is felhúzott az asztalról – Köszönöm szépen, még egyszer! – nézett mélyen a szemeimbe és közelebb hajolt hozzám – Még látjuk egymást! – mondta halkan, majd egy puszit adott az arcomra.
- O-o-oké! – feleltem zavartan, majd már csak az ajtócsukódásra figyeltem fel.
Percekig állhattam a nappali közepén, széles vigyorral a számon. De egyszer csak megszólalt a szobatelefon. Megráztam a fejem és egyenesen a komódhoz mentem.
- Igen Dora Röhm! – szóltam bele a telefonba.
- Jó estét hölgyem! Emma Degent várják lent a recepciónál! – mondta egy női hang.
- Máris szólok neki! Viszhall! – köszöntem el, de már csak a vonal búgását hallottam.
Komótos léptekkel indultam meg Em szobája felé, és bíztam benne, hogy az előbbi idegességén már túltette magát. Párszor kopogtam, majd beléptem a félhomályba burkolózott szobába. Em az ágyán feküdt és a plafont bámulta.
- Itt van Léo! Lent vár a recepción! – szóltam be halkan, mire felém fordította a fejét. Láttam rajta, hogy nem akar a történtekről beszélni, ezért nem is firtattam, meghagytam másnapra a kikérdezést.
- Oké, köszi! – felelte és felállt és eltűnt a fürdőjébe.
Pár perc múlva egy másik Emma lépett ki a szobaajtón. Széles mosollyal nézett rám.
- És az a cuki pasi? – kérdezte, míg magára kapta cipőjét és kiskabátját.
- Már elment, rendbe tettem a kezét! – feleltem és éreztem, hogy kezdek egy kicsit pirulni, de reméltem, hogy ő ezt nem vette észre.
- Jaj csajszi! – kezdett bele és végig a szemembe nézett – Csillog a szemed! – mosolyodott el és nyomott egy puszit az arcomra – Majd jövök! – kacsintott egyet és az ajtó felé indult.
- Jó szórakozást! – kiáltottam még utána, mire intett egyet s bezárta maga mögött az ajtót.
(Emma szemszög)
Miután becsuktam magam mögött a szoba ajtaját, először körül néztem, nincs e még esetleg ott az a beképzelt majom, de szerencsémre távozott kedves barátjával. Ezek után elindultam a lift felé, mikor odaértem megnyomtam a gombot. Mikor oda ért, kitárult az ajtó én beléptem rajta, majd azután gomb után nyúltam, ami a földszintre mutatott. Megnyomtam, az ajtók bezárultak, s a szerkezet elindult. Miközben álltam ott egyedül, újra azon kezdtem el gondolkodni, vajon mivel érdemelhettem ki, hogy ennyire bukó legyen velem, az, aki nem is ismer. Én se ismertem igazán, csak azt tudtam róla, hogy nagy nőcsábász. De hogy ennyire, s hogy ehhez még ez a modor járuljon. S csak most esett le. A legfontosabb dolog, amire eddig nem is gondoltam, hogy nekem vele jövő héten interjút kell, csinálom. Te jó ég, ezek után hogyan viselkedjek vele…….…. De mivel megérkezett a lift, s kitárult az ajtó ezért már nem tudtam rajta tovább gondolkozni, úgy döntöttem elnapolom holnapra a megoldást. Ahogy kiléptem a csodálatos terembe, rögtön megpillantottam Leót, aki már felém tartott.
- Salut! - köszönt, s kaptam két puszit.
- Salut! Jól nézel ki. - mondtam, hiszen mire egymáshoz értünk volt időm végignézni alaposan. Egy sötét farmert vett föl, hozzá egy sötétszürke inget, aminek az ujja föl volt tűrve izmos karjain.
- Te pedig gyönyörű vagy! Ez a ruha nagyon jól ál neked. – mondta, s elővette azt a huncut mosolyát.
- Merci. Akkor indulhatunk?- kérdeztem meg, mire ő csak az ajtó felé mutatott.
- Ha nem gond én már kiválasztottam hová megyünk. - mondta miközben a kocsijához értünk.
- Rendben. Mivel te régebb óta vagy itt, mint én, ezért gondolom jobban ismered a környéket. Tehát megbízom a választásodban. - válaszoltam, miközben beszálltam a kocsiba.
- Ennek örülök. Na, akkor induljunk. - azzal beindította a motort, kigurultunk a parkolóból, és elindultunk a központ felé.
Az út nem tartott sokáig, hiszen egyrészt nem voltunk messze, másfelől kocsival mentünk, és persze Léo tudta hová megyünk.
Egy kicsi, de ugyanakkor nagyon hangulatos kis étterem volt. Mikor belépünk, egy pincér lépett oda hozzánk.
- Jó estét uram és hölgyem! Miben segíthetek?- aranyos volt, de a hangja kicsit nyálas.
- Jó estét! - köszöntünk egyszerre, majd Léo így folytatta - Léonard Blanc néven foglaltattam két személyre asztalt!- végre megtudtam a teljes nevét.
- Á igen megvan! Kérem, kövessenek. - mondta a pincér, majd elindult mi pedig követtük. Egy olyan asztalhoz vezetett, ami ép sarokban volt, de egyben ablak mellett is.
- Parancsoljanak. Itt vannak az étlapok, míg sikerül választani hozhatok esetleg valamit inni?- kérdezte miután leültünk, s a kezünkbe adta a lapokat.
- Én nem kérek semmit. Köszönöm. - válaszoltam, s elkezdtem böngészni az étlapot.
- Én sem. Köszönöm! - válaszolta Léo.
- Hogy-hogy ezt a helyet választottad?- kérdeztem meg Léotól, miután a pincér magunkra hagyott minket.
- Mert ez tetszett meg a legjobban, mióta itt nyaralok. Miért neked nem tetszik?- kérdezett rögtön vissza.
- De nagyon is tetszik. Lehet, beajánlom Dorának jöjjünk el ide egyszer a jövő hét folyamán. - mosolyogtam.
- Hát én akkor már nem tudok. Sajnos két nap múlva a mi nyaralásunk véget ért! - tudtam meg meddig maradnak.
- Hát mi még több mint egy hétig itt leszünk. De sajnálom, hogy ti már nem, kit fogok akkor én legyőzni a sípályán?- nevettem el magam, mire ő is nevetett.
- Hát ….. ! – kacsintott rám – Ám mesélj magadról! Hogy-hogy ilyen szép nőnek nincs barátja? – kérdezte miközben közelebb hajolt.
- Honnan veszed, hogy nincs barátom? – kérdeztem közönyösen és befurakodott egy kép az agyamba.
- Hát, mert ha lenne valószínűleg nem a barátnőddel jöttél volna ide, és akkor elképzelhető, hogy nem ülnél velem itt!
- És neked hogy-hogy nincs barátnőd? – kérdeztem terelve a szót rólam.
- Hát tudod… - kezdett bele, és én egyre jobban kezdtem távolodni a helytől. Sorba jutottak eszembe a fájó képek, emlékek, amikre nem igazán szívesen emlékszem.
Az este további részében nem esett több szó rólam. Léo kérdéseire olykor-olykor válaszoltam, de volt, hogy csak üveges tekintettel bámultam magam elé, de őt nem igazán zavarta. Szívesen mesélt magáról, fűt-fát. És én már ott elvesztettem a fonalat, amikor az egyetemi éveiről beszélt.
Lassan elérkezett a randi vége. A hotel előtt álltunk már, és már igazán vágytam a meleg ágyba.
- Köszönöm ezt a szép estét! – néztem mosolyogva az ajtót kinyitó Léora.
- Inkább én köszönöm, hogy egy ilyen gyönyörű nővel tölthettem el pár kellemes órát! – felelte csillogó szemekkel.
- Hát akkor azt hiszem, én megyek is! – tekintgettem a forgóajtó felé, de Léo eközben közrefogta az arcomat és közeledni kezdett.
Kikerekedett szemekkel néztem, ahogy egyre közelebb kerülnek ajakai és csak pislogni tudtam. De mielőtt megtette volna, amit eltervezett gyorsan elfordultam tőle és egy puszit nyomtam az arcára. Csalódottan húzódott hátrébb és elsiettem mellette.
Mikor végre már a puha ágyamban feküdtem, végig gondoltam az este minden egyes percét. Igaz nem volt sok mindenen gondolkozni, hiszen egész este csak egy dolgon járt az agyam. Először kicsit sajnáltam, hogy Léo francia és hogy már mennek haza, meg azt is, hogy nem tudtam rá figyelni teljesen, ezért nem ismertem meg jobban, de egyrészről örültem mindezeknek, mert már így is tudom, hogy köztünk nem lenne semmi, legalábbis azok alapján, amire mégis sikerült odafigyelnem. Továbbá a mai este után még jobban megerősödött benne az-az érzés, hogy még nem léptem túl a dolgokon. Hiszen mindenkit be tudok csapni a környezetemben, hogy már jól vagyok, csak magamat nem, mert én érzem, hogy egyáltalán nem vagyok még túl a történteken. Még mindig van, olyan esténként azon kapom magam, hogy azon gondolkozok miért történt. Tudom, hogy nem én vagyok a hibás, sőt igazából senki sem hibás, de én akkor sem értem a dolgokat, s van, hogy oda lyukadok, ki hiába is tudom, ezzel csak magamnak ártok, hogy én vagyok a hibás érte. És már vagy ezerszer megfogadtam, hogy nem fogok miatta síni, de mégis előfordul újra és újra, hogyan azon kapom magam. Pedig nem érdemli meg, egyik sem hogy miattuk akár egy könnycseppet is ejtsek. És ezért nem tudok még róla beszélni másoknak, mert akárhányszor is ezekre gondolok, a gyomrom összerándul és a szemembe könny gyűlik. Ma este is ezért nem beszéltem Léonak a múltamról, mert tudom, hogy nem tudtam volna megállni, hogy ne sírjam el magam, és ezen az estén jól akartam érezni, magam, kár lett volna elrontani ezzel. De most már, hogy magamba vagyok a szobám sötétségében, már nem zavar, ha könnybe lábad a szemem, s ha elkezdek síni, hiszen ez már megszokott, s egy idő után úgyis mikor már teljesen belefáradtam, elalszom. Viszont reggel piros szemekkel ébredek, s mindig csak nagy nehezen sikerül eltüntetni. Ma is ugyan ez történt.
(Dora szemszöge)
Miután magamra maradtam összepakoltam az orvosi táskában majd a fürdő felé indultam el. Teli engedtem a hatalmas kádat, öntöttem a vízbe egy kicsit az epres fürdőolajból, majd meggyújtottam pár gyertyát, s végül belemerültem a forró vízbe. Végig játszottam az egész nap történéseit, és őszintén örültem, hogy belebotlottam a fiúkba. A délután folyamán nagyon megtetszett Iker, és ha már tegnap megfogadtam, hogy élvezem majd a két hetet, hát itt volt a lehetőség. Nagyon reméltem, hogy az elkövetkezendő másfél hétben majd belefutok még ebben a kis faluban a gyönyörű barna szemek tulajdonosába. Már laposakat pislogtam, amikor kikeltem a kádból. Magamra vettem a selyem köntösömet és egyenes a szobába indultam. Magamra kaptam a pizsamaként szolgáló rövidnadrágomat és felsőmet, majd úgy ugrottam a pihe-puha ágyba, mint egy tíz éves. Mielőtt álom jött a szememre még láttam magam előtt a barna szemeket, majd mintha egy szemhunyást sem aludtam volna, máris a szikrázó napsütésbe ébredten, hála annak, hogy tegnap éjjel nem húztam be a sötétítőket. Lassan ültem fel az ágyon és hunyorogva néztem az ablak felé. Mozgolódást láttam az erkélyről, így kikeltem az ágyból, hátrafésültem ujjaimmal a hajamat és egyenesen az erkélyajtóhoz mentem. Emma már kint ült és a messzibe bámult.
- Szép jó reggelt! – köszöntem miután kinyitottam az ajtót – Azt hittem, hogy a délelőtt folyamán nem foglak látni! – vigyorogtam rá és leültem az egyik fotelbe.
- Jó reggelt neked is! – mosolyodott el – Miért is?
- Hát…. mert azt gondoltam nem töltöd itthon az éjjelt! – kacsintottam rá.
- Áh, azért annyira nem volt komoly a tegnap esti randi. Na de mi van Ikerrel? – nézett rám és majd leesett az állam, hogy tudja a nevét, mivel nem is mondtam neki.
- Te honnan tudod a nevét? – kérdeztem értetlenül.
- Dora, őt a világ minden pontján ismerik! – mondta – Kivéve téged! – vigyorogva mutatott rám.
- Mi? – kérdeztem és magam alá húztam a lábaimat.
- Ő a Real Madrid focistája! – mondta ki, és alig akartam hinni a fülemnek – Ő Iker Casillas!
- Azta, hogy én mekkora szőke vagyok! Most tuti, hogy ……áh… ki tudja, mit gondol rólam…. te jó isten én nem ismertem meg…… uhh ez nagy gáz! – ráztam meg a fejem – Ez nagyon nagy gáz! Jobb lesz, ha többet nem is látom!
- Miért?
- Szerinted? Soha többé nem állok le idegen férfiakkal beszélgetni! – ráztam meg a fejem és kezeimbe temettem az arcomat.
- Dora! – szólt rám erőteljesen.
- Tessék? – néztem fel.
- Befejezed? – nézett rám nevetve – Olyan vagy, mint egy tizenéves, nyugi! És ha rám hallgatsz, szerintem még örült is, hogy nem ismerted fel. Biztos jól esett neki, hogy normális emberként bántál vele!
- Hát….. – kezdtem volna igazat adni neki - ….. nem, akkor sem fogok vele többet találkozni! – ráztam még mindig a fejem és besiettem a szobámba.
- Majd meglátjuk! – kiáltotta még utánam.
Bezárkóztam a fürdőbe, és egy órán keresztül folyattam magamra a langyos vizet a zuhanykabinban. Már törölközőbe bugyolálva álltam a tükör előtt és bámultam a tükörképemet.
- Dodo! – szólalt meg Emma az ajtó másik oldalán – Tudom, hogy hallasz és azt is nagyon jól tudom, hogy nem is fogsz válaszolni. De legalább köhögj, hogy tudjam, hogy nem fojtottad magad vízbe! – fejezte be, és én eleget tettem a kérésének – Köszönöm! Idefigyelj, Iker iszonyat jó pasi, ugye? Na látod. És mi a probléma? Semmi! Ez, hogy ő focista és világhírű még nem akkora nagy ügy. Meg különben is te meg egy elismert doktornőci vagy. Nem ismerted meg, na és? Nem vagy az a tipikus tv előtt ülő, meccset néző csaj. Habár ha tudnád, milyen pasik vannak a spanyol ligában, biztos néznéd őket, ha lenne időd. Na és felejtsd el azt a hülyeséget, hogy nem találkozol vele többet. Ha keres igen is találkozol vele, értve vagyok? Köszönöm! – fejezte be és remélhetőleg magamra hagyott.
Letöröltem a párát a tükörről és továbbra is csak magamat néztem. Tudtam, hogy Em minden szava igaz volt. És őszintén megmondva nem értettem, hogy mi volt tőlem ez a reakció. Jó egy szinten tényleg hülyének éreztem magam. Azt viszont nem róhatta fel nekem senki sem, hogy nem ismertem meg. Hideg vízzel megmostam az arcom és kiléptem a párás helyiségből. A szekrényhez léptem és elgondolkoztam mit vegyek fel. Előhalásztam egy rövid ujjú pamut felsőt, a kedvenc Sherpa nadrágomat és végül fehérneműt. Felöltöztem szépen lassan, összegumiztam a hajam és kiléptem.
- Hova mész? – kérdezte Em a kanapén ülve.
- Egy kicsit túrázni, nem jössz velem? – néztem rá, mire csak megrázta a fejét – Hát jó, én szerintem körbenézek a környéken. – mondtam és a komódra nyúltam a fényképezőgépért. Még visszaszaladtam a szobámba a hátizsákomért végül magamra húztam a túrabakancsomat – Na mentem, majd jövök! – kiáltottam még vissza az ajtóból.
- Oké! – hallottam a választ és kiléptem a folyosóra.
A lift helyett inkább a lépcsőt választottam. A földszinten intettem a recepciósnak majd kiléptem a szabadba. A Nap nem sütött, de kellemes kiránduló idő volt.
Nem tudom, hogy mennyi ideje járhattam az erdőt. De jól esett a friss levegő. Üres fejjel mentem előre, vitt a lábam egyre magasabbra. Már vágytam az időközben kisütő Nap fényére, de a fák megszűrték a sugarakat. Begyorsítottam egy kicsit, és meg is lett a kívánságom. A fák egyre jobban ritkultam mellőlem és előlem is. Pár perc múlva kiértem egy sziklás részre. Ez volt az erdő legmagasabb pontja. A Nap hét ágra sütött már, és ennek őszintén örültem. Felmásztam a legmagasabb szikladarabra és onnan kémleltem a környéket. Nem voltam magasan, de tökéletesen lehetett látni a völgyben elterülő falut, kicsit messzebb tőle, elszigetelve a Hotelt és a másik irányban pedig a havas hegycsúcsok sejlettek fel. Ez volt maga a paradicsom. Itt mindenki megtalálta a számítását nyáron is. És, hogy még síelésre is van lehetőség július közepén, ritka lehetőségek egyike. Csillogó szemekkel néztem körbe, és előttem már felrajzolódott a visszafelé menő út. A szikláról egyenesen egy kis út vitt lefele, nem volt veszélytelen, de nekem való feladatnak látszott.
A hátizsákot ledobtam a hátamról, de csak óvatosan, mert a gépem benne volt. Előszedtem és körbeforgattam a kezeim közt, ezer éve nem fotóztam. Habár ezer éve is jártam a hegyekben. Elgondolkozva meredtem a gépre és eszembe jutott, hogy nem faggattam ki Emit a tegnapi incidenssel kapcsolatban. De ha visszaértem nem fogom kímélni. Mosolyra húzódott a szám, ahogy a tegnapra gondoltam. Szórakozottan forgattam a Sony fényképezőgépemet és csak bámultam a távolba. Egy hirtelen ötlettől vezérelve végigpörgettem a képeket a kijelzőn, ezer meg egy vidám kép tárult a szemeim elé, legtöbb még az egyetemi éveim alatt készül. Teljesen el is felejtettem, hogy még mind rajta vannak, habár elfért. Ahogy egyre jobban haladtam vissza az egyetemi éveken, kezdett lefagyni a mosoly a számról. Félve léptem minden egyes kép után tovább. Éreztem, tudtam, hogy olyat is láthatok, ami feltépné a régi sebeket. És a legnagyobb félelmem valósággá is vált. Egyszer csak ott volt a képen, Ő. Ő, aki az életem legmeghatározóbb személye volt, Ő, aki nélkül azt hittem, nem leszek képes majd élni. Martin csibészes mosollyal virított az egyik képen. Félix és Ő közte álltam, szinte elvesztem a két nagy pasi mellett, de azért széles vigyor terült szét a számon. Ez volt az utolsó kép, amin együtt voltunk. A kép készülte után maga a pokol várt rám. Zaklatottan váltottam funkciót és a gondolataim elterelése érdekében csináltam pár képet. Sokáig nem tudtam lekötni magam, mert minden pillanatban az a mosoly volt előttem. De mennyivel más lenne minden, ha itt lenne mellettem. Teljesen másképp alakult volna az életem, de nem mindenki gondolta így. A gépet az ölembe tettem és arcomat a kezeimbe temettem. Akaratlanul is, de előbújt pár könnycsepp, már rég nem ejtettem könnyet, de most muszáj volt. Nem szerettem sírni, mert akkor gyengének látszódtam. Szemeim előtt még mindig az-az édes mosoly lebegett, de már másnak tűnt. Mert az eszméletlen mosolyhoz, nem tengerkék szemek párosultak, hanem szépséges barnák. Ijedten nyíltak ki a szemeim, és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Körbenéztem és még mindig a sziklán ültem, de viszont a Nap már jócskán nem delelt. Fel nem tudtam fogni, hogy-hogy repülhetett így el az idő, de megvontam a vállam és felkeltem az átmeneti ülőalkalmatosságomról. Hátamra vettem a hátizsákomat, nyakamba akasztottam a gépet, és elindultam lefele szikláról-sziklára lépkedve. Viszonylag hamar leértem egy erdei ösvényre, ahol már emberekkel is találkoztam. Rengetegen voltak az erdőben, sokan a gyermekeikkel érkeztek. Öröm volt ránézni a mosolygó családokra. Azért néha nekem is megfordult a fejemben, hogy 28 évesen már illő lenne családot alapítani, de vártam a megfelelő személyre, akivel el tudom képzelni életem hátralevő részét. De ugyanakkor eltökéltem, hogy bepótolom az elmúlt pár évet, amit épp, hogy túléltem.
(Emma szemszöge)
Miután Dora elment csak néztem ki a fejemből. Egy idő után jutott eszembe, hogy még nem is reggeliztük. Összeszedtem magam és lementem az étterembe, kértem pirítóst mellé egy nagy bögre teát. A reggeli után bementem a faluba egy kicsit körbenézi. Találtam pár nagyon jó kis üzletet így a délelőttöt a vásárlásnak szenteltem. Egy körül lehetett mikor visszaértem a hotelbe, a recepciós pult felé tartottam a kártyáért, amikor ismerőst láttam meg közvetlenül a pultnál.
- Uram nem segíthetek, nem adhatok ki semmiféle információt a hotel vendégeiről. – hallottam meg a recepciós hangját, aki a szemben álló magas, barna hajú férfinak beszélt.
- Értem, értem, de legalább mondja meg a teljes nevét. Annyit tudok, hogy Dora a keresztneve és, hogy a barátnőjével szálltak meg itt! – mondta én pedig megálltam mellette.
- Uram nem lehet! – ráztam meg a fejét a középkorú nő.
- Kérem, csak a vezetéknevét. – kérlelte már szinte kétségbeesett hangnemben.
- A vezetékneve Röhm! – szólaltam meg mellőle, mire oldalra pillantott.
- Ohh…. szia… - nézett rám elgondolkozva.
- Emma. – mondtam meg a nevem.
- Igen, szia Emma! – mosolyodott el.
- Iker! – bólintottam – Megkaphatnám a 234es lakosztály kulcsát. – néztem a nőre.
- Egy pillanat! – mondta és elkezdett kutakodni, pár másodperc múlva a pultra tette a kártyát – Parancsoljon.
- Köszönöm! – feleltem és arrébb mentem a pulttól magammal húzva Ikert is – Hogy van a kezed? – kérdeztem meg mikor leültünk a hallban az egyik kanapéra.
- Kösz, megvan. Hála Doranak! – mondta és elmosolyodott.
- És miért is érdeklődtél utána? – kérdeztem rá.
- Hát…. mert….tudod szeretném elhívni vacsorázni!
- Kárpótlásként? – vontam fel a szemöldököm.
- Hát is! – zavartan nézett rám.
- Dora most nincs itt! Túrázik valamerre! – mondtam neki közömbösen spanyolul.
- Nem tudod mikor ér vissza? – kérdezte angolul, mintha észre sem vette volna, hogy spanyolul szóltam neki.
- Őszintén? Fogalmam sincs, ha ő elindul, az isten tudja mikor ér vissza! – mondtam spanyolul és elnevettem magam, mikor eszembe jutott, hogy nem egyszer éjszaka értünk haza egy közös túrázás után.
- Tudsz spanyolul? – kérdezte már anyanyelvén.
- Természetesen, Valenciában élek! – vigyorodtam el.
- Tényleg? Hogy-hogy? Egyik szülő spanyol vagy esetleg valami másféle rokoni kapcsolat? Vagy netalántán spanyol vagy? - nézett rám zavarodottan.
- Huh, ennyi kérdést egyszerre. - mosolyodtam el - Nem vagyok spanyol, sőt semmilyen rokoni szállak sem kötnek oda. Én itt születtem Svájcban, igaz ezt nem tudtad volna kitalálni, mivel mára már spanyolul anyanyelvi szinten beszélek, úgy mint franciául és németül. És azért élek Valenciába, mert ott dolgozom. - foglaltam össze tömören a dolgokat.
- Aha értem! - mondta a híres focista, és látszott rajta hogy valamin nagyon elgondolkozott, ami végül ki is bukott belőle - De akkor te tegnap felismertél nem? Vagy Dora is felismert csak nem mutatta?
- Igen én felismertem a híres nevezetes Iker Casillast, a Real Madrid elsőszámú kapusát, de nyugi Dora nem ismert föl. Tudod, ő nem igazán van otthon a spanyol fociban, én se nagyon voltam, csak miután odaköltöztem így tisztában vagyok vele. De én fölvilágosítottam Dorát hogy ki vagy. - vigyorodtam el, s rögtön Dora reggeli arca ugrott be, mikor közöltem vele a dolgokat.
- Nagyszerű! - kaptam meg a választ nem éppen örömteli hangnemben.
- Nyugi Dora nem olyan csajszi, hogy most hogy rájött ki vagy te majd telekürtöli a nagyvilágot, azzal hogy ő varrta össze a kezed miután megsérültél, és így hírnévre tegyen szert. Hidd el Dora már így is elég népszerű itt, Svájc egyik legjobb szívsebésze, hanem a legjobb. És ezt nem csak azért mondom, mert a barátnőm, hanem tényleg így is van. - nyugtattam meg kedves beszélgetőtársam.
- Hát ezért nem is aggódok, ami aggaszt az az, hogy lehet, így már nem jön el velem vacsorázni. - itt abbahagyta, de kérdő tekintetem láttán folytatta – Tudod, nem mindenki szeret híres emberekkel elmenni valahová, még ha csak barátok is, mert a fotósok rögtön lekapják őket és másnap már a címlapon vannak. És ha jól sejtem Dora sem szeretné, ha esetleg a vacsoránk után a címlapon lenne, mint az én új barátnőm! - mondta lehangoltan.
- Igen ez így lenne, ha ezt Madridban csinálnád, de most Svájcban vagy, és nem hiszem, hogy még itt is mindenhová követnek, mert akkor nekünk is félni kéne, nem gondolod? - s gyorsan körbe néztem nem-e látok különös alakokat, de csak mi voltunk ketten és a hölgy a pultnál. Igaz ő minket nézett.
- Lehet igazad van, mármint abban, hogy ez nem Spanyolország, itt csak nem figyelik minden egyes lépésünket. Habár szombaton lesz egy interjúnk, de hát az nem vészes, majd megint jönnek a szokásos kérdések, meg majd megkérdezik tuti mi történt a kezemmel. Előre tudom a riporter összes kérdését. - húzta el a száját. Ez egy kicsit rosszul esett, de nem mutattam ki, majd belegondolva jót mulattam rajta mit fog ő érezni, ha meglát engem jövő héten, na és a kedves barátja, aki le akart fektetni, ő is égni fog nem is kicsit.
- Tényleg hogy tetszik Svájc? - tértem el gyorsan a tárgytól.
- Hát, amiket eddig láttam, azok alapján gyönyörű. És hát a társaság is egyre jobb lesz. - kacsintott egyet, majd az órájára pillantott - Nekem lassan vissza kell mennem, mert lesz még egy edzésünk és a sérült kezemmel még több dolgunk van, s csak a szünetbe gondoltam megkeresem Dorát.
- Ja értem, hát sajnálom hogy nem futottatok össze, biztos örült volna neked. – mondtam miközben felálltunk.
- Igen én is. Mondd már meg neki, hogy kerestem. És ha tudok holnap is fölkeresem, habár nem biztos, hogy lesz időm. Tehát csak annyit mondj neki, hogy majd keresem még, amint tudom.
- Én megmondom neki, de nem biztos, hogy hinni fog nekem. Miért nem mondod meg neki te? - kezdtem el kezembe venni a szervezést, igaz, ha ez kiderül, Dodo leveszi a fejem.
- De hát hogyan? Most nem tudom megvárni, akkor hogy mondjam el neki?- nézett rám megint azzal az értetlen nézéssel.
- Mondjuk, fölhívod telefonon? - kérdeztem vissza s közben elővettem a leghuncutabb mosolyom.
- Hmmm, ez nem is rossz ötlet, így legalább akkor tudnék vele beszélni, amikor éppen szeretnék. Akkor megtudod adni a számát? - erre csak elővettem a telefonom, mire ő is és bepötyögtem neki Dodo számát - Köszi szépen a számot és ezt a kis beszélgetést is. Vigyázz magadra!
- Te pedig óvatosabban síelj ezek után, nehogy a másik kezed is megsérüljön.
- Vigyázni fogok. Szia és örök hálám! - mondta majd adott két puszit.
- Ugyan semmiség örülök, hogy segíthettem. Szia! - köszöntem el én is, majd ő a kijárat felé, én pedig a lift ajtaja felé indultam.
(Dora szemszöge)
Kicsit fáradtan érkeztem vissza a hotelbe, de azért illedelmesen köszöntem a recepciósnak majd egyenesen megcéloztam a liftet. Emmát a kanapén találtam és épp olvasott.
- Máris itthon? – nézett rám mosolyogva.
- Miért visszamenjek? – nyújtottam rá a nyelvem.
- Még világos van! – hívta fel a figyelmemet az időre.
- Tudom, de szakítani kell a hagyományokkal! – vigyorogtam és egyenesen a szobámba indultam.
- De ha együtt megyünk túrázni, akkor is szakítasz a hagyományokkal? – kiáltott még utánam, mire hangosan felnevettem.
- Figyi! – siettem ki a szobámból egy szál törölközőben, Em a kanapén ült.
- Igen? – nézett fel az újságból.
- Nem megyünk le a bárba? – kacsintottam, mire felcsillant a szeme.
- Oké! Mikor? – kérdezte izgatottan és ledobta az újságot az asztalra.
- Hát gondolom, hogy felöltözök meg te is átöltözöl és utána! – adtam meg a választ.
- Rendben, rajtam nem múlik! – vigyorgott és már indult is a szobája felé.
- Ez a beszéd! – fordultam sarkon és visszamentem én is szobámba.
Úgy álltam a szekrény előtt, mintha randira készülnék, és nem tudok semmit sem felvenni. Végül egy fekete farmert vettem fel, egy fehér rövid ujjú felsővel. Sötét fürtjeimet átfésültem és indulásra kész voltam. Felvettem a tornacipőmet és az ajtóban vártam Emre. Hamarosan ő is előkerült szobája mélyéről, de az öltözködést ő sem vitte túlzásba. Vidáman léptünk be az éppen az emeletünkön lévő liftbe és megnyomtam a földszint gombját. Ahogy kiszálltunk a szerkezetből rögtön a bárt céloztuk meg. A pulthoz érve Em máris rendelt 4 tequilát és a legelső asztalhoz le is telepedtünk.
- Na mesélj csak! – szólaltam meg, amint leültünk.
- Miről? – kérdezte értetlenül.
- Hát tegnap, tudod ki voltál akadva …. stb…stb….
- Hát tudod… - kezdett volna bele, de közben kihozták az italainkat.
- Kérnek még valamit? – kérdezte a pultos férfi.
- Igen, lenne még kettő B52, és kettő Tequila Fizz! – adtam le a rendelést.
- Jó kis estének nézünk elébe! – vigyorodott el Em és felemelte az egyik feles poharat.
- Egészség! – koccintottunk és legurítottuk az elsőt.
- Na szóval…. Iker kedves barátja egy hatalmas tapló! – kezdett bele a mesélésbe és én minden egyes szavára csak bőszen bólogattam. Mert csalódtam volna, ha csupa jó dolgokat mond róla. Első megnyilvánulása felém is teli volt gúnnyal.
Mire Em elmesélte az incidenst sikeresen berúgtunk. Hangos nevetések közepette kezdtünk bele a nosztalgiázásba, és nem mondok sokat, ha mi voltunk az utolsó utáni vendégek, akik elhagyták a bárt.
A tegnap esti kis ivás után, nehéz volt a felkelés. Igazából fel sem akartam kelni délig, de valaki nem így gondolta. Hangosan kezdett el csörögni az éjjeliszekrényem a telefonom. Rövid tapogatózás után a kezeim között tudhattam a készüléket és félig csukott szemekkel néztem a kijelzőre, amin egy számomra ismeretlen telefonszám villogott. Gondoltam biztos fontos, ha ilyen korán keresnek, így fogadtam a hívást.
- Igen tessék, Dr. Dora Röhm! – szóltam bele a telefonba németül.
- Jó reggelt! – köszönt egy férfi angolul a vonal másik végén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése