7. Kellemes csalódások

(Dora szemszöge)

Ahogy közeledni kezdett a hotel, egyfajta izgalom lett úrrá rajtam. Nem értettem saját magamat, hiszen 28éves létemre úgy viselkedtem, mint egy tini, aki az első randijára igyekszik. Iker nem sokkal nyolc előtt hívott, hogy a hoteltől két saroknyira fog várni, hogy a lesifotósok ne nagyon vegyenek észre minket. Pontban nyolc óra volt, mikor elhajtottam a Palace előtt, a kijáratnál majd egy tucat fotós állt már és persze az elmaradhatatlan sikítozó kislányok. Egy apró fejcsóválás után egy kis gázt adtam és az első sarkon bekanyarodtam jobbra. Ahogy közeledett a megbeszélt hely, egyre jobban kezdtem idegesebb lenni. Izgatottan doboltam a kormánykerék felső ívén és idegesen harapdáltam az alsó ajkamat. Épp, hogy belenéztem a belső visszapillantóba, amikor vagy ötven méterre megláttam Ikert magam előtt. Mosoly kúszott a számra és megálltam mellette. Még szólni sem kellett neki és máris szállt is be.
- Szia! – köszönt édesen, és már hajolt is, hogy megpusziljon.
- Szia! – köszöntem egy kicsit rekedtes hangon – Hova szeretnél menni? – kérdeztem egy kis idő múlva.
- Gstaadból el, annyi biztos! De vezetek, ha akarod! – nézett rám kedvesen és már nyitotta volna az ajtót.
- Nem-nem, nem kell! Egyébként is én vagyok itthon, szóval majd én vezetek! Tudod nem szeretek navigálni! – nevettem el magam.
- Hát jó, de viszont akkor rád bízom a választást! Ha már te vagy itthon! – mosolyodott el és bekapcsolta a biztonsági övét.
Ahogy kifelé hajtottunk a kisvárosból, kínos csend lett úrrá az autóban. Ezerféle kérdés kavargott a fejemben, amivel meg tudtam volna törni a nagy hallgatagságot!
- Megvan már, hogy hova megyünk? – szólalt meg Iker egy másodperccel hamarabb, mint én akartam.
- Öhh…persze! Remélem nem baj ha a szülővárosomba viszlek el! – mosolyodtam el és oldalra pillantottam.
- Dehogy baj! És pontosan hol van a szülővárosod? – nevette el magát, szegény totál „vak” volt Svájcban.
- Körülbelül egy óra innen! A Genfi-tó partján található, a neve Montreux.
- Ez nem igazán svájci név! – gondolkozott el, a név hallatán.
- Hát nem, a lakosság döntő többsége francia anyanyelvű!
- És te? – fordult felém.
- Kivételek mindig van, nemde? – mosolyogtam rá.
- Érdekes nő vagy! Eléggé sokoldalú…!
- Valóban? – vontam fel a szemöldököm, de a szemeim mosolyogtak.
- Hát ha már abból indulunk ki, hogy három nyelven beszélsz!
- Ne légy ebben olyan biztos! – válaszoltam neki spanyolul, mire a szemem sarkában láttam, hogy felém kapja a fejét.
- Tessék? – néztem felé fél szemmel, Iker álla majd leesett – Azt ne mondd, hogy spanyolul is tudsz!? – csóválta a fejét és már nevetett.
- Hát próbálkozok! – szóltam még hozzá, mindig az anyanyelvén!
- Még mielőtt megszólalsz egy számomra már ismeretlen nyelven, szólj előtte, rendben? – mondta és előre fordult.
- Értettem! – váltottam vissza angolra és elnevettem magam.
- Ez tiszta vicc, én itt szenvedek az angollal….
- Ez nem is igaz! – vágtam közbe.
- De-de, szenvedek itt az angollal, te meg perfektül beszélsz minimum négy nyelven!
- Férfiak, férfiak! – ráztam meg a fejem nevetve és az útra függesztettem a tekintetem.

Az út hátralevő részében Iker mesélt aranyosan a csapatról és a foci világáról. Így totál sötét képpel a fociról érdekes volt minden, amit Iker mondott, néha azért rá-rá kérdeztem egy-két dologra, mert párszor elvesztettem a fonalat, de Ő készségesen segített mindennek a megértésében.

A röpke egy órás út, úgy elszállt, mintha csak pár perc lett volna. Épp nagy nevetés közepette parkoltam le a Genfi-tó partján a Restaurant La Croisette előtt.
- Hűha… - szállt ki Iker és gyorsan szemügyre vette a környéket – Te ilyen helyen nőttél fel?
- Hát… igen! – szóltam ki az autóból.
- Ez pazar! – jött át az én oldalamra és mielőtt kinyitottam volna az ajtót, Ő megelőzött.
- Látnád nappal! – szálltam ki – Köszönöm!
- Azért éjszaka sem semmi a látvány… gyönyörű, ahogy te is! – állt meg mellettem végignézet rajtam és a távolba tekintett.

Végigpásztáztam a sík vizet, amin a Hold fénye ezerféleképpen szóródott szét és keveredett össze a város fényével. Az Alpok havas csúcsai sejlettek fel a túloldalon és megcsapott minket egy kellemes szellő. Ösztönösen megborzongtam és összehúztam magamon a kabátot, Iker talán még ösztönösebben karolta az a vállamat és magához húzott. Habár nem volt hideg, és nem is fáztam, de most kellemes volt így a ’karjai’ közt lenni.
- Nincs kedved egy kis sétához? – fordult felém, én pedig feltekintettem rá.
- De, de előtte légy szíves együnk, mert én farkaséhes vagyok már! Utána mehetünk egy kis felfedező útra. – néztem rá könyörgően.
- Rendben, akkor először vacsi! – tette zsebre szabad kezét, s várakozóan nézett rám.
- Ja, hogy hova is megyünk? – mosolyodtam el – Oda! – bújtam ki a karja alól és hátrafordultam.

Az út másik oldalán egy több emelet magas szálloda tornyosult. Szinte világított az egész épület. Mosoly kúszott a számra, mert eszembe jutottak a régi szép emlékek. Amikor kicsik voltunk rengetegszer megfordultak a Royal Plaza Hotel éttermében. Számtalanszor voltunk hivatalosak vacsorákra, és mi Félixel boldogan építettük le az egész helyiséget, de szigorúan kulturált körülmények között. Forgalom egyáltalán nem volt a környéken, ezért viszonylag hamar átértünk az út túloldalára. Felsétáltunk a hosszú lépcsősoron, s végül kinyílt előttünk az ajtó.
- Jó estét kívánok! – köszönt a pincér és végignézett rajtunk.
- Jó estét! Két személyre szeretnénk egy asztalt! – köszönt én is.
- Máris, kérem kövessenek! – szólt a férfi, és rögtön sarkon fordult. Szó nélkül követtük addig, amíg egy ismerős hang fel nem csendült mögöttem.
- Dr. Dora Röhm! – hallottam a nevemet a hátunk mögül, és rögtön megálltam.
- Jean! – fordultam meg és az érkező idősödő férfira mosolyogtam.
- Dora! – tárta szét a karjait és szorosan megölelt – Nagyon régen láttalak!
- Hát szó mi szó, régen voltam már itthon! – szakadtunk el egymástól és jó alaposan végigmért.
- Egyre szebb vagy! – mondta elismerően – Ha húsz évvel fiatalabb lennék! – ábrándozott el.
- Te sosem változol! – csóváltam a fejem vigyorogva.
- Te jó isten! – nézett riadtan Ikerre – De faragatlan vagyok, hiszen nem is egyedül vagy! Jean Tautou! – nyújtotta jobbját Ikernek.
- Iker Casillas! – köszönt halkan, próbálta nem felhívni magára a figyelmet.
- Áh… csak nem a nagy Casillas! – csillant fel a szeme és rögtön rám kacsintott.
- De! – adott egyszerű választ Iker, és látszólag zavarta a helyzet.
- Hagy mondjam el, hogy hatalmas…
- Jean kérlek! Ne itt és ne most! Ha kérhetlek, kezelhetnénk diszkrétebben a helyzetet? – vontam fel a szemöldököm.
- Oh… hogyne, elnézést! – kezdett el halkabban beszélni – Sebastian! – szólt a mellettünk váró pincérnek – Legjobb asztalunkhoz vezesd a vendégeket! – vettetem egy figyelmeztető pillantást Jean-ra – És persze ne az étterem közepén legyen! – szólt még egy utolsót a férfinak, majd sietősen intett neki.
- Pár perc és felveszik a rendeléseteket! – mosolyodott el, és el is rohant.

A pincér egykedvűen sétált előttünk. Valóban a legjobb asztalhoz vezetett minket. Az étterem egy kies részén volt, a két üvegfalnak köszönhetően Pazar kilátást tárult elénk. Elégedettség fogott el, azért Jean tudja mi a jó, bíztam benne, hogy hasonló asztalt kapunk. Miután a pincér megmutatta az asztalt, rögtön el is ment. Kettesben maradtunk.
- Bocsi az előbbiért, Jean egy kicsit hiperaktív. – kezdtem rögtön a magyarázkodásba, mielőtt teljesen elijeszti Jean.
- Semmi gond! Egyébként honnan ismered?
- Régen jó párszor megfordultunk itt, kötelező vacsorák meg egyebek! És hát övé az étterem!
- Értem! – mosolyodott el, s közben meg is érkezett a pincér.

Felvette a rendelésünket, majd nem sokára megérkezett Jean is. Elmondás szerint csak pár percre nézett el hozzánk, de ahhoz képest kellett neki vagy negyed óra, hogy kettesbe hagyjon minket! Minden áron rá akart minket venni, hogy töltsük az éjszakát a hotelbe! Mert nem hitte el, hogy csupán vacsorázni jöttünk. A nagy beszélését az italokkal megérkező pincér zavarta meg, és sűrű bocsánatkérés közepette hagyott minket magunkra. Hirtelen egyikünk sem szólalt meg, csak álltuk a másik pillantását.
- Mesélj magadról! – vette a beszélgetés irányítását a kezébe Iker.
- Mit mondjak magamról? - kérdeztem és belekortyoltam az italomba.
- Bármit, engem minden érdekel! – felelte és biztatólag rám mosolygott.
- Hát rendben, szóval szív- és baleseti sebész vagyok. Egy zürichi kórházban vagyok osztályvezető főorvos.
- Oh…és ha nem vagyok szemtelen, hány éves is vagy? – huncutul elmosolyodott.
- 28éves vagyok! –feleltem.
- Hát akkor valóban te lehetsz a legjobb szívsebész, ha ennyi idősen ekkora a tekintélyed! – bukott ki belőle ez az érdekes mondat.
- Ezt nem értem! – néztem rá kérdőn.
- Nem lényeg, mesélj még …. családodról vagy akármiről? – faggatott tovább.
- Oké, a szüleim Portugáliában élnek. Van egy ikertestvérem, ő jelenleg Madridban tartózkodik. Én pedig itt vagyok, itt töltöm a szabadságomat a lüke barátnőmmel.
- A szüleid hogy-hogy Portugáliában élnek? – ivott egy kortyot és várta a válaszom.
- Hát az édesanyám profi kézilabdázó volt. Viszont már visszavonult, de a sporttól nem tudott elszakadni, így a portói női kézilabda csapat edzője. És így kerültek Portugáliába, édesapám pedig egy magánklinikán tevékenykedik!
- És te, miért nem sportoló lettél? – tette fel azt a kérdést, amit legtöbben felszoktak tenni.
- Őszintén? Nem volt elég türelmem eleinte. Szerettem a kézilabdát, sőt az egyetemig űztem is, de valahogy nem az volt az álmom, hogy profi sportoló legyek. A gyógyítás meg egyszerűen rabul ejtett. De szerintem bőven elég két sportoló egy családban. – mosolyogtam és kibámultam az üvegfalon.
- Kettő? – kerekedtek ki a szemei.
- Igen, az ikertestvére, aki mellesleg az öcsém, ő kosárlabdázó. – feleltem büszkén, mert hiába is, nagyon büszke voltam az én bolond öcsémre.
- Oh… szóval egy orvos és sportoló családról van szó!?
- Hát valami olyasmi. – bólintottam - De te jössz!
- Hát én amint már megtudtad focista vagyok. A Real Madrid és a Spanyol Labdarúgó Válogatott hálóőre és kapitánya vagyok! – ahogy kimondta, majd leestem a székről.
- Mi? Kapus vagy? Te jó ég és a kezed? – mutattam rögtön a bekötött sérült kézre.
- Nyugi, a kezemmel minden rendben, és ezt neked köszönhetem! Igaz többet kell edzenem, de viszonylag könnyített módban. – nyomkodta meg a tenyerét, mire majdnem felsikoltottam. Borzasztóan fájhatott neki, erre nyomkodta.
- Értem, bocsi, hogy itt nyugtalankodom. – nyugtattam meg magam valahogy.
- Semmi gond! – mosolygott.
- Mesélj tovább! – vettem le a szemem a kezéről és a barna szempárba néztem.
- Szóval profi focista vagyok, a kedves öcsém hatalmas Barcelona drukker. – nevette el magát, és tudtam, hogy mi annyira nevetséges. Az úton felvilágosított, hogy a Realnak hatalmas ősi riválisa a Barcelona csapata. - Kiskoromban Baszkföldön éltünk…….. – folytatta Iker, s szinte ámulva figyeltem, ahogy mesél.

Sokszor kalandozott el a tekintetem, s sokszor kaptam azon magam, hogy az ajkait figyelem, s elképzelem, milyen lenne őt megcsókolni és hasonlók. Megannyiszor zavartan sütöttem le a szemeimet, s próbáltam felnőtt módjára viselkedni. De azt be kellett vallanom magamnak, hogy rég kavarogtak ilyesfajta érzések benne, de őszintén nagyon jól esett.
Iker még szorgosan mesélt, amikor kihozták az ételeket. Kellemes beszélgetés közben fogyasztottuk el a kései vacsorát. Ahogy telt az idő, egyre több mindent tudtunk meg a másikról. Kellemes csalódás ért, mert Emma folytonos focistaszapuló monológjai után már mindenre gondoltam a focistákkal kapcsolatban.

Jócskán éjfél után hagytuk el az éttermet, igyekeztünk Jean tudta nélkül távozni, de észrevett minket. Újból megpróbált minket maradásra bírni, de a végén csak megértette, hogy vissza kell mennünk. Gyors búcsúzkodás után, nevetve lépünk ki az ajtón, és hatalmas sóhaj hagyta el mindkettőnk száját, hogy sikerült megszabadulnunk a kicsit túlbuzgó étteremtulajdonostól. Tettünk még egy rövid sétát a parton, és végül visszamentünk a kocsihoz. Iker mindenképp vezetni akart, így belementem és átadtam neki a kulcsokat.

Az egy órás út viszonylag gyorsan eltelt. Nem sokat beszéltünk, már mind a ketten elfáradtunk. Gstaad környékén átvettem a kormányt Ikertől és az anyósülésre száműztem.
- Nagyon szépen köszönöm ezt a kellemes estét! – fordultam Iker felé, amikor a Palace előtt parkoltunk – Nagyon jól éreztem magam.
- Örülök neki, habár remélem, lehetek majd én is helybeli, és Madridban elvihetlek majd valahova.
- Hát, ha Madridba megyek, akkor majd beszélhetünk róla! – mosolyodtam el.
- Jaj, amíg el nem felejtem! Szerettem volna kérdezni valamit! – csapott egyet a homlokára.
- Hallgatlak! – nagyon kíváncsi lettem, mit felejthetett el.
- Jövő szerdán pihenőt kapunk, és arra gondoltunk a fiúkkal, hogy kedden elmegyünk valahova bulizni! És azt szeretném kérdezni, hogy nincs-e kedvetek velünk tartani! Már ha hajlandóak vagytok együtttölteni az estét 24pasival! – nevette el magát a végére.
- Hát…oké! Én benne vagyok! Emmának meg muszáj velem jönnie! – mosolyogtam, mint a tejbetök.
- Ennek örülök, akkor majd hívlak a részletekkel kapcsolatban! – hajolt közelebb hozzám, és úriemberhez méltóan adott egy puszit az arcomra és ki is szállt a kocsiból.

Egyáltalán nem lepett meg a búcsúpuszi, de valahol legbelül másféle búcsúzási módot is szívesen fogadtam volna. Na de már ha a kezét nyújtsa, ne vegyem már el az egész karját. És ahogy a mondás tartja, aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Egy huncut mosoly szaladt a számra, és sebességbe raktam a váltót, s elhajtottam a hotel elől. A legrövidebb úton mentem vissza hotelünkhöz, és a legelső helyre le is parkoltam. Fáradtan léptem be a forgóajtóba, és a bent fogadó fényár, még most is megzavart, pedig már jó párszor kellett átélnem ezt a borzasztó fogadtatást.


(Emma szemszög)

Miután Dodó elment, én magamra maradtam a szobámban és azon kezdtem el gondolkodni mit csináljak. Mivel semmi jó nem volt a TV-ben, így kikapcsoltam és a szobámba indultam. Megfogtam a laptopom és kimentem vele a teraszra. Épp kellemes volt az idő, se túl meleg se túl hűvös. Leültem az egyik székbe, a lábaimat föltettem egy másikra a gépet pedig az ölembe tettem. Azt az e-mailt akartam elolvasni újra, amit Pablótól kaptam, vagyis jobban mondva azt a plusz dolgot a fiúkról, amit küldött. Nem tudtam pontosan mit találok benne, de azért úgy gondoltam lehet hasznos lesz. Hiszen azzal tisztában voltam melyik csapat mikor esett ki, hiszen Pablo jól mondta, én, mint nagy foci rajongó minden meccset megnéztem. Az oldal gyorsan betöltött. Kaptam még egy pár levelet reggel óta, az egyik megint Pablótól jött. Kicsit félve nyitottam ki, de hála csak azért írt, hogy küldjön még dolgokat az öt fiúról, és hogy emlékeztessen, tizenegykor kezdődik az interjú és hogy hol is lesz. Nem mintha nem írtam volna föl magamnak és ezt ő is nagyon jól tudja, hiszen egyszer se késtem el még semmilyen rendezvényről vagy bármiről. Igaz lehet most attól fél, hogy mivel utálom az egész melót, ezért megpróbálkozok ezzel. De ezt soha nem tenném meg, szeretem a munkám és ezzel tuti nem kockáztatnám, hogy kirúgnak. Igaz nem éppen a kedvenc melóm lesz a holnapi, de ez van muszáj megcsinálni. Miközben ezeken töprengtem megcsörrent a telefonom, de mivel elég hamar elhallgatott így tudtam, hogy csak SMS-t kaptam. A laptopot letettem az asztalra, fölálltam és bementem érte a szobába. Anya írt, hogy elmondja-e apának és Olinak, hogy megyek haza, vagy meglepetés legyen? Jót mosolyogtam rajta, hogy egyáltalán még nem mondta el nekik és hogy jókor jutott eszébe. Gyorsan visszaírtam neki, hogy ha eddig nem mondta el, akkor már ne is tegye. Legalább nekik legyen meglepetés. Miután megírtam visszatettem a komódra, hiszen töltőn volt és így nem tudtam kivinni magammal. Vissza kimentem és elfoglaltam az előbbi pozíciómat, majd hozzáláttam az olvasáshoz. Hát ebbe minden volt, csak éppen az nem, ami nekem kellene holnapra. Hiszen Pablo azt mondta, hogy a VB-ről és a jövő évi szezonról kérdezgessem őket, erre ezek az infók a magánéletükről szólnak, ami engem valahogy nem nagyon érdekelt jelenleg. Miután végigolvastam, már nem lepett meg a kedves barátom bunkó viselkedése, hiszen neki volt a legtöbb barátnője a társaságból. Na de mindegy, bezártam ezt a levelet és megnyitottam, amit tegnap küldött, hátha ott valami értelmesebb dolgot találok. És szerencsére találtam is. Itt volt minden az elmúlt szezonbeli szereplésükről, és persze a VB eredményekről is. Azért volt pár érdekes dolog. Azokat a dolgokat ki is jegyzeteltem, amik szerintem érdekesek volt. Mire végeztem vele fél tíz volt, és mivel holnap jól kell kinéznem így eldöntöttem, hogy lefekszem. A telefonomon az ébresztőt fél nyolcra állítottam be. Szerencsére hamar el is tudtam aludni, még azt sem hallottam meg, hogy Dora mikor ért haza.

Reggel az egyik kedvenc számomra keltem, már évek óta erre ébredek, egyszerűen nem tudom megunni. Miután lenyomtam egy hatalmasat nyújtózkodtam, majd kikeltem és egyenesen a fürdőbe mentem, hogy megnézzem hogyan is festek. Hát a látvány nem volt olyan rossz, mint amire számítottam. Visszamentem a szobába kivettem a kedvenc fehérneműim, majd visszaindultam fürdeni. Húsz percnyi forró zuhany után léptem ki a zuhanykabinból tetőtől talpig vizesen. Gyorsan megtörölköztem, majd a hajamra csavartam egy törölközőt. Fölkaptam a fehérneműt, és visszamentem a szobába. A már tegnap kikészített ruháimhoz léptem. Azt a fölsőt választottam amit Dodótől kaptam, és hozzá a fekete Promod sortom és a kedvenc boka csízmámat. Ahogy így végignéztem rajta eldöntöttem, hogy tökéletes lesz, de ahogy az ablak felé tekintettem, láttam, hogy kicsit felhős az ég és fújt a szél. Ezért kivettem egy fekete harisnyát is. Miután testem minden egyes részét bekentem a testápolómmal, a köntösömben visszamentem a fürdőbe hogy megszárítsam szőke loknijaim. Tíz perc után leállítottam a hajvasalót és a tükörbe néztem. Először úgy gondoltam, hogy csinálok vele valamit, de végül úgy döntöttem, hogy így hagyom leeresztve, hiszen így sokkal természetesebb és persze én is jobban szeretem így. Mikor visszamentem a szobámba, gyorsan felöltöztem, s elkészítettem a sminkem. Csak egy vékony réteg alapozót vittem föl, a szememet csak kihúztam és kifestettem a szempillám. Az utolsó dolgom volt a táskám. Mindent belepakolta, amire csak szükségem lehet. A készülődés végén elégedetten és nyugodtan léptem ki a nappaliba. Dodó kint ült az erkélyen. Már ő is fölöltözött, hiszen úgy beszéltük meg, hogy elkísér. Ő egy farmer sortot viselt, kedvenc tornacipőjét és hozzá egy sárga ujjatlan felsőt. Pont az enyém ellentéte. Ő sportos én pedig elegáns. Hát szívesebben mentem volna én is úgy, ahogy ő, de nekem nem lehetett. Az órámra pillantottam, ami kilenc órát mutatott. Kinyitottam az erkély ajtaját.
- Á jó reggelt. Azt hittem már soha nem jössz ki a szobádból. - köszöntött fülig érő szájjal Dodó.
- Neked is jó reggelt. Látom jól sikerült az estés! - kacsintottam egyet.
- Hát majd mesélek, de lassan indulni kéne, hogy időben odaérjünk! - mutatott az órájára.
- Igen tudom, de akkor a kocsiba mesélsz? - vigyorogtam, s közben elindultunk a szobába.
- Hát persze! - mondta miközben becsukta az ajtót. Én fölvettem a blézerem, Dora pedig egy pulcsit, majd miután a táskáját is magához vette, elindultunk az ajtó felé.

Csendbe mentünk le a kocsiig. Én magamba végig vigyorogtam, már annyira kíváncsi voltam mi volt tegnap este, hiszen Dodó egy ideje már nem randizott senkivel sem. Szépen beszálltunk a batár autóba, komolyan nem értettem minek kell neki ekkora autó, én soha nem szerettem az ilyeneket. Dora még mindig nem szólalt meg, indította a kocsit és kikanyarodtunk a parkolóból. Már vagy két perc mentünk, mikor már nem bírtam tovább.
- Na jó, ne kínozz tovább! Ugye direkt csinálod ezt velem?! Mond már mi volt tegnap este! - fordultam teljesen felé, hogy lássam az arcát is, miközben mesélni kezd.
- Nyugi már, nem volt semmi extra, csak elmentünk vacsorázni, beszélgettünk majd hazajöttünk. Ennyi volt semmi több! - zárta volna le a témát, de a szeme mosolygott, ami elárulta őt, így én folytattam.
- Ja persze, ennyivel nem rázol le. Tudni akarok minden egyes percről, mesélj el mindent részletesen. - könyörögtem tovább.
- Mondom, hogy nem volt semmi. - győzködött, de a szeme még mindig mást mondott.
- Ja persze, a szemed nem ezt mondja, és a kedved is túl jó, szóval tuti volt valami. NE csináld már! Bezzeg ha fordított helyzetbe lennénk, te már a visítoznál meg toporzékolnál. Szóval elkezdesz végre mesélni, vagy kezdjek el én is toporzékolni??? - vontam föl a szemöldököm.
- Jó rendben győztél, de mielőtt bármit is mondanék, meg kell ígérned valamit! - nézett rám, s az arcán az ördögi mosolya jelent meg, tudtam, hogy valami rosszban sántikál, de mivel a kíváncsiságom nagyobb volt, mint az önuralmam, így csak nagyban bólogattam.
- Bármit, csak mesélj már! - mondtam, s egyre kíváncsibb lettem.
- Jó-jó rendben mesélek már. - mosolygott, s végre belefogott a nagy mesélésbe.
Végig mosolygott miközben beszélt, régen volt már ennyire boldog. Ám a mesélés végén érkezett a hideg zuhany.
- Na nem ezt nem csinálom meg, még hogy velük menjek bulizni, ugye ezt te sem gondolod komolyan?- néztem rá, olyan morcosan ahogy csak tudtam, és közben a fejemet ráztam.
- De igenis eljössz, ugyanis megígérted nekem, nem emlékszel volt egy feltételem mielőtt elmeséltem volna az estét?! - vigyorgott.
- De nem erről volt szó! - fújtam a magamét még mindig.
- Nem volt szó semmiről, belém fojtottad a szót, mielőtt valamit is mondhattam volna, szóval nincs, mese kedden jössz velem bulizni és kész! - mosolygott és az utat nézte.
- Azt még meglátjuk. - dünnyögtem az orrom alatt, és már bántam, hogy annyira kíváncsi voltam. Az út hátralévő részébe már nem szólaltunk meg.

Röpke másfél óra alatt ott is voltunk Fribourgba, és pár perc keresgélés után meg lett a hotel is. Dodó keresett egy üres helyet, ahová leparkolhattunk. Miután összeszedtük magunkat, s Dora lezárta a kocsit elindultunk a Hotel felé. Nagyon jó kedvünk volt, én már alig vártam, hogy meglássam Iker fejét amikor kiderül, hogy én vagyok az idegesítő nőszemély aki interjút csinál velük, Dodó pedig arra volt nagyon kíváncsi vajon mit fog ahhoz szólni mikor őt meglátja majd. A Hotel kívülről hasonló volt ahhoz ahol mi szálltunk meg, igaz ez egy kicsit magasabbnak tűnt. Ám belülről teljesen más volt. Nekem már túl díszes volt, igaz én alapjáraton sem szeretem a túldíszített dolgokat, de ameddig az szép addig elismerem, de ha már átmegy egy bizonyos határon és a sok dísz már csúfít mintsem szépítene a helységen onnantól kezdve szerintem undorító a dolog. Ezzel Dodó is hasonlóképpen lehetett, mert mikor összenéztünk, ugyan ezt olvastam ki a szeméből. A recepciós pult mögött egy kopaszodó idősebb úr állt. Mikor beléptünk az épületbe, egy pillanatra fölnézett ránk, majd visszafordult a munkájához. Nem tűnt valami vidám teremtésnek, ezért kicsit félve is szólítottam meg.
- Jó napot Uram! - köszöntem végül németül, de nem voltam benne biztos, hogy jó nyelvet választottam, mert mikor rám nézett, kicsit megijedtem tőle.
- Jó napot hölgyeim! Miben segíthetek? - köszönt vissza ő is németül, s hangja nagyon kellemes és udvarias volt. Ebből is látszik nem minden a kinézet.
- Én Emma Degen vagyok, és tizenegy órakor az önök éttermében lesz egy interjúm öt Real Madrid játékossal. - mondtam el annyi információt, amennyit tudtam.
- Ő igen, már vártuk önt, sajnos az urak még nem érkeztek meg, épp az imént telefonáltak, hogy lehet késni fognak egy kicsit. De addig is foglaljanak helyet az étteremben, és ha megjöttek azonnal szólunk önnek! - megkerülte a pultot, és intett, hogy kövessük.
- Jellemző, persze hogy késnek! - súgtam oda Dorának.
- Nyugi legalább addig is velem leszel, és nem egyedül fogok unatkozni. - mosolygott egyfolytában kedves barátnőm.
- Ez igaz, inkább vagyok veled, mint velük. - mosolyodtam el én is.
- Parancsoljanak. Addig itt várakozzanak, kérem. - vezetett minket egy asztalhoz az öreg Úr.
- Köszönjük! Egy kérdés csak, hogy az interjú nem itt lesz? Csak mert nekem azt írták az is itt lesz az étteremben! - kérdeztem, hiszen ahogy beszélt az egészről, azt vettem ki, hogy nem itt lesz.
- Itt lesz, az egyik boxot készítettük elő. Ha megbocsátanak, most vissza kell mennem a helyemre! - válaszolta, majd visszaindult eredeti helyére.
- Hurrá, fogadjunk, hogy ott lesz leghátsó boxban. Az a legelzártabb hely az egész helységben, és amilyen szerencsés vagyok, onnan meg se tudok szökni, hiszen csak a konyha felé mehetnék. Sok ez nekem. Minek ennyi felhajtás? Nem lehet a Hotelbe ahol megszálltak, nehogy ott zaklassák őket, és még itt is ez a rendkívüli figyelem nehogy valaki megzavarja őket. Szerintem azért annyira nem imádják őket Svájcban, mint Spanyolországban. - elégedetlenkedtem, s ezen Dora már csak nevetett.
- Komolyan nem értelek téged Emi, miért utálod ennyire a focistákat? Hiszen te ismersz egyet elég közelről, és őt mégse utálod? Akkor őket meg miért? - tett föl Dodó egy viszonylag egyszerű kérdést, de mégis bonyolultat.
- Ez hosszú lenne most elmesélni. - legyintettem egyet, s fölvettem az itallapot.
- Én rá érek, és szerintem te is még minimum egy fél óráig. Szóval fogj hozzá! - parancsolt rám Dodó, s ő is fölvette a lapját.
- Jó rendben, de csak miután rendeltünk valamit inni. - mondtam.
Pár perc gondolkozás után sikerült is választanunk. Én rumos forró csokit kértem, Dodó pedig egy csokis kapucsínót. Miután megérkeztek az italok, kortyoltunk egyet belőle, majd Dodó felől érkezett egy diszkrét ösztönző köhögés.
- Jó-jó kezdem már! - értettem a célzását.
- Na azért. - mondta, de hirtelen elkezdte csóválni a fejét.
- Mi az mi nem tetszik? Még bele se kezdtem? - néztem rá értetlenül.
- Hát úgy látszik a mesélést megúszod, megjöttek a fiúk, és láss csodát nem is késtek. - biccentett a fejével az ajtó felé.

Mivel én háttal ültem, így megfordultam, s láss csodát a fiúk tényleg ott jöttek befelé, s a recepciós Úr az étterem vége felé vezette őket, s végül az utolsó boxnál álltak meg, ahogy én gondoltam. Pár perc múlva újra fölbukkant az idősödő Úr és felém igyekezett.
- Hát ezt úgy tűnik, tényleg megúszom, de sebaj, az interjú után ígérem, elmesélem.
- Elnézést kisasszony hogy megzavarom, de megérkeztek az urak és arra kértek, hogy ha már itt van, akkor kezdjék el, rögtön mert utána dolguk van. - adta át az üzenetet a bácsi.
- Jó rendben már indulok is! Na kívánj sok sikert, hogy túléljem. - fordultam oda Dodóhoz, de ő csak legyintett egyet.
- Kérem, kövessen! - indult meg előttem az Idősödő Úr.

Ahogy egyre közeledtünk, egyre feszültebb és idegesebb lettem. Ez felettébb különös volt nekem, hiszen nem szoktam így reagálni egyetlen interjú előtt sem. Hiszen van már benne tapasztalatom, nem ez lesz az első alkalom, hogy híres sportolóval kell interjút csinálnom. De most valami mégis idegesített. Valahol legbelül tudtam, hogy mi de nem akartam vele foglalkozni. Az utolsó előtti box előtt megállt az öreg Úr, és felém fordult.
- Itt is volnánk, ha esetleg valamire szüksége lenne, csak intsen valamelyik pincérnek és azonnal kihozzák önnek. - mutatta meg a két pincér fiút és az egyetlen hölgyet.
- Nagyon szépen köszönöm, de azt hiszem csak rumos forró csokimat fogom kérni, amit ott felejtettem az asztalomnál. - néztem vissza oda, ahol Dodó üldögélt magában.
- Azonnal idehozatom önnek! - mondta, s már indult is az egyik fiú felé.
- Az remek lesz. - mondtam, de már csak magamnak. Szép lassan megfordultam és majd halálra rémültem. Iker ott állt a hátam mögött és kérdőn nézett rám.
- Szia Emma! Hát te meg mit keresel itt? - tért rögtön a lényegre, ami azóta töprenghetett mióta észrevett, s erre a másik négy focista feje is föltűnt a box mögül.
- Szia Iker! Tudod, én vagyok az újságíró. És ha szépen megkérhetlek, az interjú ideje alatt térjünk vissza a magázódáshoz, tudod a munkámban mindig hivatalos vagyok. - jelentettem ki határozottan, és egyúttal a hangszínemen is változtattam, megkerülve Ikert a többieknek is bemutatkoztam. - Jó napot! Emma Degen vagyok, a 20minutos nevű újságnál dolgozom, Valenciába.

A négy fiú szép lassan fölállt, de azokat a fejeket látni kellett volna, ahogy néztek rám. Hárman úgy végignéztek, és azon gondolkoztak, honnan ismerhetem Ikert, a negyedik viszont teljesen máshogy nézett rám. Az Ő szemében egy biztos, nem kíváncsiság volt, hiszen már találkoztunk, habár véleményem szerint az egyikünknek sem egy kellemes emlék. Miután mindenkivel kezet fogtam leültem a nekem szánt helyre, ekkora sikeresen odaért a forró csokim is, megköszöntem a pincérnek, majd kortyoltam belőle egyet és így szóltam.
- Azt hiszem, akkor kezdjünk is hozzá, de előtte esetleg van valami kérdés? - néztem föl miután előkészítettem a dolgaim. Erre nagy susmusolás kezdődött.
- Nekem lenne egy kérdésem! Mégpedig az hogy honnan ismeritek egymást Ikerrel? - kíváncsiskodott a kislányok kedvence.
- Erre a kérdésre nem vagyok köteles válaszolni, de ha nagyon kíváncsi rá, az interjú után megkérdezheti a másik felet. És megkérhetném, maradjunk a magázó formánál! Köszönöm! Esetleg valakinek van még kérdése, de csak akkor tegye fel, ha az interjúval kapcsolatos. - néztem végig rajtuk, de mivel egyikük sem szólt egy szót sem így én következtem a kérdéseimmel.

Az este alaposan megterveztem minden egyes percét az interjúnak. Milyen kérdéseket teszek föl, mi lesz a sorrend köztük és még azt is kb. mennyi időbe fog tartani. Épp az interjú felénél járhattunk, és épp Iker volt soron hogy válaszoljon a kérdésemre.
- Nagyon szívesen válaszolok rá, de előtte kimehetnék egy pár percre, el kellene intéznem valamit! - mosolygott rám, én csak bólintottam, hogy tőlem nyugodtan.
Ő fölállt, én pedig ott maradtam a másik néggyel. Eddig háromban sikerült kellemesen csalódnom, csak az-az egy ne lett volna ott. Azt hittem, hogy a múltkor csak az öltözködésem miatt viselkedett úgy, de itt is ugyanolyan ellenséges és finoman bunkó volt. Már vagy fél órája is volt, hogy Iker elment, már tényleg kezdtem hiányolni, és nem csak nekem tűnt fel hogy eddig elmarad. A négy fiú is öt percenként vetette fel hol marad már idáig. Egy belső hangom azt súgta nekem nézzek oldalra, s mikor elfordultam rögtön megláttam hol marad az ötödik alanyom. Az én drága barátnőm lefoglalta magának.
- Elnézést, egy telefont el kell intéznem. - szakítottam félbe az interjút, s a telefonomért nyúltam és gyorsan kikerestem Dodót, majd megnyomtam a hívás gombot.
- Szia Emi! Mi történt? Miért hívsz? - szólt bele Dodó, és olyan vidám volt, amilyennek már régen hallottam, kicsit rosszul is éreztem magam, hogy meg kell őket zavarnom.
- Szia Dodó! Látom jól szórakozol! - mosolyodtam el, és ekkor esett le, hogy franciául beszélek, és mivel Benzema tud franciául, a továbbiakban németül folytattam inkább - Bocsi hogy megzavarlak titeket, de jó lenne ha visszaküldenéd a hódolód, mert így soha nem fogjuk befejezni az interjút.
- Jaj bocsi, mindjárt megy, csak tudod úgy elbeszélgettünk. Na jó küldöm már. Szia Csajszi. - köszönt el és meg se várta, hogy köszönjek neki lenyomta a telefont.
Egy huncut mosoly csúszott a szám szélére, mikor belegondoltam az egész helyzetbe, miután visszatettem a telefont, fölpillantottam és négy kigúvadt szempárral találtam szembe magam. Teljesen elfeledkeztem egy pillanatra hol is vagyok.
- Ó tényleg bocsánat, de ezt muszáj volt elintéznem. - kértem újra bocsánatot, és már a következő kérdést szerettem volna föltenni.
- Elnézést, de azt megtudhatnánk hová valósi, mert, hogy nem spanyol az biztos! Igaz perfektül beszéli a spanyol nyelvet, de ahogy hallottuk a franciát és a németet is, ha jól gondolom legalábbis a harmadik nyelv az volt?! - kérdezett tőlem újra egy nem ide vonatkozót a barna szemű.
- Svájci vagyok, két éve költöztem csak Spanyolországba, de a nyelvet már gimnázium óta beszélem. Mellette még tudok németül, franciául, ez a két nyelv alap ha itt élsz kint, és persze angolul is beszélek. Remélem ennyi információ kielégítette a kíváncsiságát, és most már folytathatjuk az interjút. - épp hogy kimondtam az utolsó szót, Iker jelent meg mellettem.
- Bocsánat hogy ennyi ideig elhúzódott, de egy nagyon fontos és sürgős dolgot kellett megbeszélnem, ígérem, készségesen válaszolok azokra a kérdésekre, amelyekről lemaradtam. - mosolygott egyfolytában.
- Semmi gond, megértem én! - legyintettem egyet.
Már csak pár kérdésem maradt hátra, miután azokkal is végeztünk, Ikernek föltettem azokat, amelyikről elhúzott, hogy inkább a barátnőmmel legyen, persze teljesen megértettem, valószínű én is megléptem volna. De nagyon aranyos volt, mert tényleg mindegyikre válaszolt, és nem csak úgy, hogy na, jó legyen már vége minél hamarabb, hanem rendesen. Mikor ennek is vége lett, fölálltam, megköszöntem nekik hogy itt voltak és válaszoltak a kérdéseimre, elköszöntem tőlük és elindultam Dodó felé.